Hetekig tartó szenvedést okozott a zempléni viperamarás

Magyarországon két mérges kígyó faj őshonos, a rákosi és a keresztes vipera. Ami mérgüket illeti, a rákosi viperáé csak enyhébb panaszokat okoz – ha nem lép fel allergiás reakció –, a keresztes vipera toxinjai azonban már komolyabb tünetekhez, szélsőséges esetben halálhoz is vezethetnek. Mindkét faj rendkívül ritka, és csupán kisebb, foltszerű élőhelyeken maradt fenn hazánkban. Az ember elől pánikszerűen menekülnek, marásuk minden esetben fatális véletlen vagy emberi gondatlanság következménye. Ám ami megtörténhet, az előbb vagy utóbb meg is történik.

Május 20-án, szombaton többen a Sólyom-kő falain másztak, míg mások a környéken sétálgattak – az előző esti buli és egy korábbi napszúrás okán Csanád utóbbi programot választotta. Ahogy a sziklák között ballagott, megcsúszott egy vizes, mohás kövön, és miként fogalmaz: nincs mit szépíteni rajta, óriási hátast dobott. Egyből felpattant, de fájdalmat érzett a bal combja hátsó részén. Azt hitte, beütötte.

Ahogy visszanéztem, megláttam a kígyót, és arra gondoltam: hoppá, egy keresztes vipera, még jó, hogy nem mart meg.

Rögtön el is újságolta barátainak, majd egyikükkel visszamentek csodálni és fényképezni a kígyót. Nem volt túl aktív, de a fokozott érdeklődés sem volt ínyére, hamarosan eltűnt az avarban. Ezután szélesebb körben is a kígyó volt a téma és Csanád „szerencséje”, bár a fotók alapján egyes társai szerint csupán egy rézsiklót talált – mivel azt könnyű összetéveszteni a viperákkal, és sokkal gyakoribb is.

Az esés azonban egyre jobban fájt, és 15-20 perc elteltével a férfi alsó ajkai duzzadni kezdtek. Ez volt az első figyelmeztető jel, majd mikor a vérnyomása és a pulzusa érezhetően, majd mérhetően is jócskán megemelkedett, eljött az ellenőrzés ideje. A két vöröslő lyuk a bőrön egyértelművé tette a kígyómarást. Azonnal mentőt hívtak Hejcére, Csanáddal pedig a házigazda terepjárójával, erdészeti utakon száguldott a faluba.

Nagy volt a baj. Az autóban elment a hangom, csak suttogni tudtam, a pulzusmérő egyre magasabb értéket mutatott. Általános rosszullét vett rajtam erőt, és kezdett eluralkodni rajtam a pánik: mi lesz ebből? Azzal nyugtattam magam, hogy a torkom nem dagad, levegőt még kapok. Egy korábbi, darázscsípéses rosszulléthez próbáltam viszonyítani az állapotomat, de a kettő nehezen összevethető.

A kiérkező mentők csak annyit mondtak, hogy „van probléma”, komolyabb segítséget viszont nem tudtak nyújtani, hanem egy másik, jobban felszerelt kocsit hívtak. Az is gyorsan megérkezett, irány a miskolci kórház. A marás és a kórházba érkezés között körülbelül két óra telt el, Csanád állapota eközben romlott. A harapás helye mind jobban fájt, felduzzadt, egyre erősebb általános rosszullét vett rajta erőt, és folyamatosan hányt, még akkor is, amikor már semmi nem jött ki.

A sürgősségire került, ahol eldöntötték, hogy nem kap ellenszérumot, mert nem annyira súlyos az állapota, hanem a tüneteket kezelték. (Egyébként legutóbb 2001-ben történt Magyarországon halálos kimenetelű viperamarás, ahol azonban több tényező együttállása okozta a tragédiát.)

Az ellenszérum ugyanis úgy készül, hogy jellemzően ló testébe juttatnak egy kevés mérget – az állat számára veszélytelen mennyiséget –, majd a véréből kinyerik a szervezete által termelt ellenanyagot. Csakhogy ezt képtelenség tökéletesen „megtisztítani”, mindig marad benne állati fehérje, ami az emberben halálos reakciókat válthat ki. Így aztán ellenszérumot csak akkor adnak, ha a tüneti kezelés kevés, és az illető nagy eséllyel belehalna a marásba.

Csanádot antibiotikummal kezelték, infúziókat kötöttek rá, a harapás helyét jegelték, és intravénásan kapott kalciumot: „olyan volt, mintha lángoló benzint fecskendeztek volna a vénámba, majd végigment az egész testemen, ilyen lehetne élőben a Jákob lajtorjája című film főszereplőjének a lázrohama”. Félő volt, hogy a méreg vérzékenységet okoz és/vagy szövetelhaláshoz vezet, utóbbi esetben az érintett izomszöveteket ki kellett volna vágni a férfi combjából – végül egyik sem következett be.

Biztosat mondani azért nehéz ilyen helyzetben, mert egyrészt minden ember szervezete más, illetve a keresztes viperák mérgének pontos összetétele is populációnként eltérő lehet. Szombat éjfélre vált biztossá, hogy Csanád élete nincs veszélyben, de a szövődmények kockázata továbbra is komoly lelki terhet jelentett, és persze fizikai tünetei sem múltak varázsütésre. Sőt.

A seb egyre jobban fájt, ráadásul az érzékelőkkel és tűkkel teleaggatva alig tudtam megmozdulni, de még a kezemet kinyújtani is fájdalmas volt. Erős szédülés tört rám, amikor napokkal később nagy nehezen felálltam, és homályossá vált a látásom.
Végül egy hét után hagyhatta el a kórházat segítséggel, faltól falig közlekedve. Az autóban ülni pedig kész rémálom volt a fájdalom és a rosszullét miatt.

„Az első két hét szörnyű volt”. Az orvosok három hét pihenést javasoltak, de Csanád mást nem is tehetett. Még a legkisebb séta is annyira kimerítette, hogy le kellett feküdnie. A seb pedig továbbra is komoly fájdalmat okozott, ami csak a harmadik hét után csökkent jelentősebben. Egy hónapig tartott az otthoni pihenés, a többé-kevésbé ágynyugalom, „az első két hét szörnyű volt”.

A combja belső oldalán jókora, terjeszkedő barna folt jelent meg, mint toxikológus ismerősétől megtudta, valószínűleg a méreg korábbi terjedését követve, de veszélyt nem jelentett, és a folt hamarosan fel is szívódott.

Végezetül Csanád hangsúlyozza, hogy ami történt, még véletlenül sem a kígyó hibája. Nem fél tőlük, nem kerüli őket, sőt: elkezdett kígyóbefogó videókat, főleg Bruce Ireland munkásságát nézni, és nagy vágya Amerikában természetes környezetükben csörgőkígyókat (ők is viperák) megfigyelni. Barátaitól pedig születésnapjára a Fővárosi Állatkert egy gaboni viperájának az örökbefogadását kapta.