„A gyógyítás egyik alapja a segíteni akaró szemlélet.” – beszélgetés dr. Winiczai Zoltánnal, a Csornai Margit Kórház nyugalmazott igazgatójával

Dr. Winiczai Zoltán 45 éve van az orvosi pályán, a Csornai Margit Kórházban ő építette ki a neurológiai osztályt, majd 2010-től napjainkig vezette az intézményt.

Mi vezette az orvosi pályára? Mindig is az orvoslás volt a szíve vágya?

Pécsen születtem. Az orvosi egyetem nagyon jelentős szerepet játszott a város életében. A doktori pályának a rangja akkor még a jelenleginél is magasabb volt. Diákként egyáltalán nem gondoltam arra, hogy orvos legyek. Gimnazista koromban nyári munkára mentem a kórházba, és akkor tetszett meg nekem annyira az ottani légkör, a gyógyítás, hogy úgy döntöttem, hogy az orvosi egyetemre fogok jelentkezni. Ezen meglepődött mindenki. Hogy is mondjam, lazább típusú fiatal voltam, nem volt rám jellemző a szünetmentes tanulás. Az utolsó gimnáziumi évemben már komolyan előjött bennem az igyekezet, jelesre sikerült az érettségim is, kialakult bennem az elkötelezettség, így felvételiztem.

Gyakorlatilag az akkori káderpolitika okán bár megvoltak a pontszámaim, nem kerültem be az egyetemre, úgyhogy sorállományú katonaként le kellett szolgálnom 27 hónapot a határőrségnél. Utána újra jelentkeztem, bekerültem, és Pécsett végeztem el az Orvostudományi Egyetemet. Az Élettani Intézetben voltam hallgató, majd külsős munkatárs, és kísérleti munkákban is részt vettem.

Elsajátítottam a bioelektromos regisztrálásnak és sok más egyébnek a módszerét, tehát a perifériás idegek, izmok vizsgálatát, EEG-t. Ez nekem borzasztóan tetszett, mert tizenéves korom tájékán egy barátommal volt egy közös hobbink, nagyon szerettünk elektronikával foglalkozni, barkácsolni, rádiókat készíteni. Tudtam kamatoztatni a műszerismeretemet, mivel az akkori technikai fejlettség mellett nem ártott, ha az ember egy kicsit tisztában volt az elektronikával.

Az Élettani Intézet egy nagyon jó szellemi központ volt bensőséges légkörrel. Ennek is tulajdonítható, hogy a neurológia, ideggyógyászat terén próbáltam meg elhelyezkedni orvosként.

Dombóváron kaptunk lakást, így pályafutásomat az ottani kórházban kezdtem neurológusként.

Az első időszakban a pécsi Neurológiai Klinikára jártam elektrofiziológiát részben tanulni, részben gyakorolni, hogy további tudást sajátíthassak el.

Hogy került Győr-Moson-Sopron vármegyébe, a Rábaközbe?

A soproni kórházba érkezett egy csodálatos fiziológiai vizsgáló berendezés. Az akkori főorvos, Kékesi Ferenc hívott engem, hogy ezt a készüléket használjam, üzemeltessem. Így kezdtem el az elektrofiziológiai vizsgálatokat Sopronban, ami nagy előnyt jelentett, mert ez volt az egyetlen ilyen készülék Magyarországon. Gyakorlatilag ez volt az én szívem nagy szerelme. A berendezéscsoporttal 10-15 évvel előztünk meg másokat, és minden évben előadásokat tartottam az EEG kongresszuson, valamint sikerült az elektrofiziológiai laboratóriumot továbbfejleszteni. Mivel ez egy ideg-elmeosztály volt, így a pszichiátriában is sikerült némi jártasságot szereznem.

Megbízott főorvosként is tevékenykedtem Sopronban, majd a 1997-ben csornai kórház felkért, hogy hozzak létre, működtessek, vezessek egy neurológiai osztályt.  Ez egy nagyon szép tíz év volt az életemben, amikor saját osztályt építettünk, és nyilván sikerült megszerezni már az előzőnél korszerűbb készülékeket, fiziológiai berendezéseket is, amik a soproni munkám folytatását is lehetővé tették.

Mi történt 10 év után?

Nagyon szépen fejlődtünk és lelkesen csináltuk a munkánkat. Azonban 2007-ben az akkori egészségügyi miniszter elrendelte aktív osztályok, illetve többek közt a neurológia bezárását is, és ezzel a csornai intézmény életében egy nagy törés következett be. Visszahívtak Sopronba, három évet ismét ott töltöttem, majd gyakorlatilag az üres igazgatói állást foglaltam el Csornán. 2010-től voltam a Csornai Margit Kórház igazgatója, de emellett folyamatosan rendeltem és azt, ami az alapelhivatottságom, tehát a neurológia, klinikai neurológia, folyamatosan műveltem.

2010-ben a kórház rossz helyzetben volt. Mennyire volt akkor nehéz a működés feltételeit megteremteni?

Elég elkeserítő volt a helyzet, amikor visszajöttem. Az emberek emlékezetében még élénken élt az időszak is, amikor száz dolgozót elbocsátottak.

Az aktív működés a belgyógyászatra korlátozódott, még volt sebészet, de gyakorlatilag már látható volt, hogy nem működtethető. Adódtak olyan elvárások, amelyeknek gyógyítás terén kevésbé tudtunk megfelelni, például hiányzott az intenzív osztály, a CT- és az MR-berendezések.

Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy azért a kis kórházaknak is megvan a maguk hivatása. Egyrészt, hogy a közvetlen környezetükben a rájuk eső, szakmailag is elfogadható feladatokat ellássák, és ezáltal tehermentesítsék a nagy gyógyintézeteket. Azt szoktam mondani, hogy a nagymama tüdőgyulladásának semmi köze a megyei kórházhoz. Itt is meg lehet gyógyítani egy csomó olyan betegséget, ami részben az időskor hozadéka, másrészt pedig könnyedén kezelhető egy kisvárosi egészségügyi intézményben, és azóta ennek a küldetésünknek igyekszünk is eleget tenni.

Az első időszakban a pályázatokban láttuk a lehetőséget. Egy szakrendelő építését pályáztuk meg, ami hál' Istennek máig áll és virágzik. Bátran állíthatjuk, ez lett a környék legszebb és legjobb felszereltségű szakrendelő épülete. Ez akkor egy jelentős, másfél milliárd forintnyi beruházás volt, amit végrehajtottunk, levezényeltünk, és 2015-ben megnyílhattak az új szakrendelő a kapui. Ez egy csodálatos élmény volt, ezt megcsinálni, bevezetni. További pályázatokat adtunk be, és nagyon szép eredményeket értünk el az energiafelhasználást és a belső korszerűsítését illetően, illetve a kórház higiénés helyzetének javításában komoly víz- és légfertőtlenítő berendezések, klímák felszerelésével, ami a jelenlegi elvárásoknak megfelel.

A teljes beruházás 2,9 milliárd forint volt, amit a Csornai Margit Kórház megkapott. Nyilván le vagyunk maradva olyan intézményektől, amelyek teljes rekonstrukciót tudtak megélni, de nálunk a telephelyi felújítás már az épületekre vonatkoztatva a 90-es évek közepén megtörtént, tehát azért nem voltunk annyira leromlott állapotban, de a folyamatos karbantartás viszont szükséges.

Időközben rehabilitációs osztályokat hoztunk létre, melynek folyománya, hogy új munkatársak, szakemberek is érkeztek, tehát tudásban, emberekben gazdagodtunk. Szépen haladtunk előre.

Nemsokkal ezután egy újabb, soha nem tapasztalt nehézséggel kellett szembenézniük.

Ez pontosan így van. Jött a Covid-járvány, ami több alkalmazkodást igényelt. Eleinte úgy tűnt, hogy a krónikus rehabilitációs ellátással foglalkozó kórházak a járványügyi ellátás alól mentességet élveznek, és ennek nyilván az volt az oka, hogy meg kellett óvni az idősebbeket. Magam is beletartoztam abba az idősebb orvosi generációba, akik el voltak tiltva átmenetileg az ellátástól, a későbbiek során ezt azért enyhítették, úgyhogy mindenki a saját felelősségére rendelhetet, elláthatott, de el lehet képzelni, hogy mekkora alkalmazkodást igényelt akár a betegektől, akár az orvosoktól. A látogatási rendnek, a betegek mozgásának irányításában a katonaság vállalt szerepet. Volt kórházparancsnokunk és közreműködő katonák, akikkel nagyon jó viszony ápolunk a mai napig. Oltópontot létesítettünk, ahol váltott orvosi szolgálat volt, tehát mindenki részt vett az oltóponti orvosi ellátásban, jómagamat is beleértve.

A szakembergárda, aki ezeket a tömeges oltásokat irányította, lelkesen és lelkiismeretesen vett részt a feladatok ellátásában, annak ellenére, hogy volt olyan időszak, amikor hétvégén is oltási napok voltak. Ez a betegekben is jó benyomást keltett, látták, hogy adni és segíteni akarunk.

Hirtelen jött a döntés, hogy el kell hagynia az igazgatói széket. Hogy élte meg?

Belügyminiszteri rendelet alapján 65 évben szabták meg a vezető beosztásban lévők felső korhatárát, amit én meghaladtam, mivel betöltöttem a 73. évemet. A terhelés csökkentésén már korábban el kellett gondolkodnom, hogy mennyi az, amit az egészségem megőrzése mellett tudok végezni.

Az orvosi hivatás egy nagy elkötelezettség. Köztünk nagyon sokan vannak, akik idősebb korban is művelik a szakmájukat. Részben az erkölcsi elkötelezettség miatt, részben pedig egyáltalán az a késztetés, amit belénk neveltek még annak idején, hogy ez egy egész életre szóló tanulási program. Ezt mindenki nyilván önkéntesen, és a saját intenciója szerint csinálja.

Nemrég Batthyány-Strattmann László-díjjal ismerték el munkáját.

Batthyány-Strattman László a szegények orvosa volt. Nagyon példamutató, vallásos hátterű ember volt, és ezért külön megtiszteltetés az, ha valaki egy ilyen díjat megkaphat. A gyógyítás egyik alapja a segíteni akaró szemlélet. A Magyar Köztársaság tisztikeresztjével Kásler miniszter úr tüntetett ki annak idején, amivel inkább a bővítéseket, fejlesztéseket díjazták, de ez egy szakmai elismerés, ami a mesterségemre vonatkozik, és az, hogy a hivatásom jelentőségét díjazta a társadalom, engem mindenképpen boldoggá tesz.

A fiúból, akiről senki sem gondolta, kitüntetett neurológus lett. Mi volt a legszebb a szakmájában?

Most voltam a 45 éves egyetemi találkozón. Ez a több, mint 4 évtizedes orvosi tevékenység arra is rávilágított, hogy bár több helyen dolgoztam, a legjobb viszonyom a rábaközi emberekkel volt. Ennél együttműködőbb, tisztelettudóbb emberekkel ritkán találkozni. Érdemes itt dolgozni és csak hálával tudtam gondolni az itt élőkre. Az, hogy visszajöttem kórházigazgatónak annak idején, az egy érzelmi döntés volt. Tudtam, hova jövök vissza.

Kiemelni bármit túlzás lenne.

Nagyon szép emlékeket őrzök az elektrofiziológusi tudományos múltammal kapcsolatban, vagy amikor lelkes kollégáimmal a neurológiai osztályt kezdtük üzemeltetni, de mindenben az volt a legszebb, hogy soha nem voltam magányos az elképzeléseimmel. Mindig voltak olyanok, akik mellettem álltak, közvetlen munkatársak, szakdolgozóink, egy egész nővérgárdát kineveltünk, és mindenki érezte ennek a munkának a jelentőségét. Általában az együttműködés, a jó szándék vezérelt mindenkit, igazából emberekre panaszkodni okom nincsen.

Mik a további tervei?

Úgy gondolom, hogy az élethosszig tartó tanulás nagyon fontos, és amíg az ember jól bírja, addig dolgozzon, főként, ha embereken segít. Vannak betegek, akik régóta hozzám járnak, nekik is igyekszem eleget tenni. Másrészt vannak azért befejezetlen részek az életemben.

A kötelezettségeim teljesítésén kívül a tudomány terén szeretnék majd valamiféle összegző munkát folytatni, ha a Jóisten megengedi és az egészségem is úgy szolgál. Ezek a kívánságaim a jövő szempontjából.

Tisztelt Főigazgató Úr! Hálásan köszönöm a beszélgetést! Megtiszteltetés, hogy ismerhetem. Jó egészséget és örömökben, további sikerekben gazdag munkát kívánok Önnek! Eddig is, továbbra is köszönünk mindent!