A szabadságharc első kézből - 140 éves elbeszélésekre bukkantunk - 2. rész

Közel 140 év után a Rábabaköz.hu-n olvashatja egy szabadságharcot megjárt ember történeteit.

Engedjék meg Kedves Olvasóink, hogy a csornai csata 175. évfordulója kapcsán a Rábaköz.hu-n ismét megelevenedhessenek Németh Ferenc egykori szabadságharcos élményei, gondolatai!

Közel 140 év után olvashatja a Rábabaköz.hu-n egy szabadságharcot megjárt ember történeteit folytatásokban. A Soproni Levéltárban a Sopron című újság hasábjain egymást követő tizenkét számban, 1886. november 10. és 1886. december 18. között jelentek meg Németh Ferenc írásai „Emlékezés 1848/9-re, vagy Amikor én Honvéd voltam” címmel.

Kedves Olvasóink! A csornai csata 175. évfordulója kapcsán a Rábaköz.hu-n ismét megelevenednek egy egykori szabadságharcos élményei, gondolatai!

"Mindenki hanyatt-homlok tódult ki a templomból, s a künn levők egy tisztes öreg férfiú körül csoportosultak, aki stentori hangon buzdító, bátorító, lelkesítő beszédet tartott, felszólitván az összes jelen voltakat, hogy rögtön kiki vasvillával, kaszával stb. felfegyverkezve jelenjen meg a templom előtt, oltalmazni a családi tűzhelyet, mert
„inkább valamennyien meghaljunk – ugymond – mindsem védtelen leányainkat a barbar ellenség vad önkényének zsákmányul engedjük.”

A lelkesítő szavak megtették hatásukat. Alig öt perc mulva, mintegy kétszáz főből álló csapat - öregek, nők és gyerkőcök - köztük uri magam is, a mondott primitiv fegyverekkel ellátva, készen voltunk az élet-halál küzdelemre. Némelyek ugy vélték, hogy a templom előtt várjuk be az ellenséget, mások ellenben amellett voltak, hogy a falun kivül eléje kell menni. Ez utóbbiak lévén többségben, megindult az elszánt csapat.

A falu végén a látkör kiszélesülvén, jól kivehető volt, hogy az átellenes dombtetőn csakugyan közeledik felénk a rettegett ellenség. Minden perc közelebb hozta őket. Fényes fegyvereikkel játszott a napsugár, s a lépteikkel felkavart porfelhő a sereg hátulját annyira eltakarta, hogy a hadoszlop létszáma felöl senki sem tájékozhatta magát.

Végre már csak egy völgy választotta el őket tőlünk, melyben időn leereszkedtek, tisztán lehetett látni, hogy több csapat nem jő, csak ez az egyetlenegy.

Hevesen lüktetett ereinkben a vér a döntő pillanatnak pár perc mulva be kellett következnie.

Alig 300 lépésnyire tőlünk előbukkantak a völgyből az első sor embereinek fejei. Heten jöttek elöl, mindannyi horvát, de fegyvertelen, s egynek a feje fehér kendővel körül
kötve. A második sor kezeiben már csillogott az acél, de mindnyájan oly ismerősöknek tűntek fel a poros öltözett dacára, mintha már valahól láttuk volna őket.

Hevenyében alakított kis csapatunk már már ingadozni kezdett, várva a ránk irányzandó sortüzet, midőn az érkezők tömege harsány üdvözlő kiáltásban tört ki: „Éljen a haza, éljen a szabadság! Éljen Kossuth!”

Akár – mint midőn az öjv lecsap a csirkesereg közé, ugy szaladt széjjel a mi csapatunk, de nem hátra, hanem előre, az ellenség felé, az ellenség közé, mert hisz azok, kiket horvátoknak hittünk, a mi nemzetőreink voltak, diadallal hozva magukkal hét foglyot és egyéb zsákmányt.

Ugyanis midőn hajnal hasadtakor a pincehelyi hegyeken állást foglaltak, épen akkor volt indulóban onnét a horvát sereg Fehérvár felé. Innét nézték elvonulásokat, és amint utolsó csapatjuk is kihúzódott a községből, nemzetőreink lerohantak a mezővárosba, és a hátramaradt pogyászt zsákmányul ejtették, az ennek őrizetére ott volt horvátokból pedig a fentemlitett hét embert elfogták.

Dicséretükre megemlithetjük, hogy a foglyokkal a legemberségesebben bántak, csupán egy lett a fején megsebesítve elfogatásakor, abban a pillanatban, midőn azon szobából, melybe elzárkózott, az ablakon átmenekülni akart. Ekkor ütötte halántékon az ablak alatt álló dobos a dobverő pálcával.

A nemzetőrségnek ez a diadal lángoló lelkesedést keltett mindenfelé annyira, hogy midőn pár hét mulva Tolnamegye összes fegyverfogható népe, a népfelkelés kirendeltetett, hősies bátorsággal s a győzelem biztos reményével vonultak Ozora alá.

A horvát csapatok ekkor már Fehérvár vidékén barangoltak, rabolva, pusztítva mindent, ami utjukba akadt, mig végre Percel Mór vitéz honvédjei a velencei tónál nemcsak „megállj” -t parancsoltak nekik, hanem ugy eldöngették őket, hogy összekuszált csapataik eszeveszetül rohantak vissza Tolnamegye felé.

A népfelkelés, mint emlitők, Ozoránál táborozott, s a vesztett csata után menekülő horvátokat, a tóti erdőben foglalva állást, harcra készen várták. A föld népének vezére Chapó Vilmos tolnamegyei nagybirtokos volt, ki úgy intézkedett, hogy a seregében volt összes dobosokat a nagy területen fekvő erdő különböző pontjain állította fel, azon utasítással, hogy mihelyt a horvátok előcsapata feltűnik a láthatáron, azonnal valamennyi egyszerre riadót doboljon.

Ugy is történt. A vert ellenség semmi tudomással sem birván az erdőben elhelyezett tábor felől, biztonságba vélve magát, (…) menetben haladt Ozora felé, midőn egyszerre megszólalt a népfelkelés dobjainak riadója, melyet az erdő mélye százszorosan visszhangozott.

A horvátok előcsapatja a váratlanul támadt harci zajra megdöbbent, megállott. Csakhamar azonban megalkudván a helyzettel, ujra megindult s az egyes ezredek hadoszlopban, harcvonalba állottak fel s egyik-másik (…)láncokat bocsátva előre, közelgettek a (…) erdő felé.

Benn az erdőben tizenötezer (…) hangzott koronkint a viharos felkiáltás: „Éljen a haza, éljen a szabadság, éljen Kossuth!” (…) a horvátok az óriási hanghullámzástól megrettenve csatárláncaikat visszavonták, megálltak.

Pár pillanat mulva az ellenséges tábor felől egy lovas vágtatott az erdő felé kezében kibontott fehér zászlót lobogtatva. (…) volt azzal az üzenettel, hogy készek a magyarokkal békealkudozásokba bocsátkozni. Nemsokára, a két tábor között mintegy középponton össze is jöttek mindkét félnek kiküldöttje, de mivel a horvátok feltétlen
megadásra hajlandók nem voltak, amint a mieink, (…) eredmény nélkül oszlott szét a küldöttség."