A Himnusz 201 éve kéri Istent, hogy áldja meg a magyart

Szívhez szóló és égbe kiáltó fohász, egy nép közös könyörgése: Isten, áldd meg a magyart… A Himnusz, Kölcsey Ferenc költeménye 201 évvel ezelőtt készült el, azóta dobogtatja meg népünk minden gyermekének szívét, melengeti lelkét, soraival pedig egy emberként kérjük a Teremtőt, hogy áldja meg a magyart. Hosszú út vezetett odáig, hogy hazánk 2012. január 1-jén életbe lépő alaptörvénye e szavakkal kezdődjön: „Isten, áldd meg a magyart!”

Január 22-e azért lett a magyar kultúra napja, mert Kölcsey Ferenc 201 évvel ezelőtt, 1823-ban Szatmárcsekén ezen a napon fejezte be a Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című ódájának megírását, melyet az ország azt követően ismert meg, hogy a korszak pesti irodalmi életét meghatározó Kisfaludy Károly 1829-ben az általa szerkesztett Auróra című szépirodalmi közlönyben lehozta.

Annak ellenére, hogy Kölcsey versét az első pillanattól kezdve szívükbe zárták a magyar emberek, Erkel Ferenc pedig 1844-ben gyönyörű muzsikába ágyazta, mégsem lett egyből nemzeti imánk. Már csak azért sem, mert valami hasonló már létezett akkor tájt. Ma inkább néphimnusznak mondanánk, sem mint nemzeti himnusznak, mindenesetre tény, hogy ezt a szerepet a 16. századtól kezdve a katolikusok körében a Boldogasszony Anyánk című egyházi ének töltötte be, mely így kezdődik:

„Boldogasszony anyánk, égi nagy pátrónánk! // Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk: // Magyarországról, édes hazánkról, // Ne feledkezzél meg szegény magyarokról!”

A reformátusok ezzel szemben a 90. zsoltárt választották, melyről a hagyomány úgy tartja, hogy Bocskai István hajdúi énekelték, harcba indulásukkor.

Kölcsey idejében a hivatalos, állami rendezvényeken a császári himnuszt játszotta a zenekar, melynek muzsikáját a három évtizeden keresztül Eszterházán élő Joseph Haydn nyugat-magyarországi horvát népdalmotívumok felhasználásával komponálta. A szöveg 1791-ben készült el és Ferenc császárt köszöntötte, majd a trónon sorra kerülő Ferdinándot és Ferenc Józsefet, ami azt jelentette, hogy az aktuális uralkodó nevének megfelelően rendre módosult. Bécsben, az udvari kancellárián ezt 1854-ben, tehát csak néhány évvel a magyar szabadságvágy elfojtása után egy új szöveg bevezetésével oldották meg. Az így véglegesült Gott erhalte azonban a magyar fülnek csöppet sem tetsző szöveget kapott: „Tartsa Isten, óvja Isten // Királyunk s a közhazát! // Erőt lelve a szent hitben // Ossza bölcs parancsszavát! // Hadd védnünk ős koronáját // Bárhonnét fenyítse vész! // Magyar honnal Habsburg trónját // Egyesíté égi kéz”.

Az volt az Osztrák–Magyar Monarchia hivatalos himnusza. A magyarság azonban nem kedvelte. Már csak azért sem, mert szabadságharcunk mártírjainak kivégzésén, közvetlenül a gyilkosságok után rendre eljátszotta a kivezényelt katonazenekar.

Ugyanakkor ott volt a másik, a miénk, amit Kölcsey magyar szívvel írt, Erkel Ferenc magyar lélekkel ágyazott muzsikába, e kettő szintézisét pedig a nagyközönség 1844. július 2-án a pesti Nemzeti Színházban ismerhetett meg. Ettől a pillanattól kezdve a magyarok nemzeti himnusza lett, még akkor is, ha csak a szívben válhatott azzá, hiszen a hivatalos, állami álláspont továbbra is ragaszkodott a Gott erhalte-hoz. Igaz, a kiegyezéshez vezető tárgyalások alkalmából Ferenc József 1865. december 14-én nem a Gott erhalte, hanem a Himnusz hangjaira vonult be a budapesti parlamentbe, hogy megnyissa az országgyűlést, de részéről ez csak gesztus volt.

Amikor 1896-ban Athénban, az első újkori olimpiai játékokon Hajós Alfréd megszerezte az első magyar olimpiai bajnoki címet, az éremátadó ceremónián először a császári himnuszt kezdték el játszani. A magyar küldöttség tagjai azonnal leintették a zenekart és kérték, hogy Kölcsey versét és Erkel zenéjét játsszák le a magyar bajnok tiszteletére. Ez egyébként azóta sem változott, így a világ azóta 184-szer hallgathatta meg, ahogy az olimpiákon sportolóinknak eljátsszák a Himnuszt.