Hirdetés
Az alkotás öröme - beszélgetés Ángyán Csilla fazekassal
„A mai napig örömöm lelem a munkában” – így jellemezte Ángyán Csilla fazekas, népi iparművész a hivatását. Nem csak életútjáról, alkotási szakaszairól beszélgettünk, de indíttatásának, és Csornához való erős kötődésének hátterét is megosztotta a Rábaköz Szíve magazin olvasóival. Az interjú betekintést enged egy manapság már-már ritkaságnak számító tevékenységbe, az elmúlt időszak nehézségeibe, és az alkotás örömére is kitérünk.
Visszamegyünk kicsit az időben. Hegyeshalomból költöztek gyerekkorában Csornára a szüleivel. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?
Gyerekként hátra hagytam az addigi életemet, a barátaimat, és egy teljesen új környezetbe kerültem, ahol senkit sem ismertem. Nehezen ment a beilleszkedés a már összeszokott osztályközösségbe, és nehezen alakult ki a kötődésem is az új helyen. A győri Kazinczy Ferenc Gimnáziumban kollégistaként végeztem el a középiskolai tanulmányaimat. Idővel a városhoz való ragaszkodásom nagy fordulatot vett, ma már ezer szállal kötődöm Csornához. Úgy érzem, hogy ide kellett kerülnöm ahhoz, hogy rátalájak erre a mesterségre, és a férjemre, Zolira. Kifejezetten örülök annak, hogy így alakult az életem.
Adódik a kérdés, honnan indult a fazekasság iránti érdeklődése?
A szüleim pedagógus pályára szántak, ami egyébként nem volt alaptalan, mert szívesen foglalkozom gyerekekkel. Hálás vagyok nekik, hogy végül azt választhattam, amit szeretek. Csornán találkoztam elsőként személyesen ezzel a mesterséggel, itt nagy hagyománya volt a fazekasságnak. A kreativitás, alkotás, rajzolás, festés mindig is közel állt hozzám, ahogy a kézműves technikák kipróbálása is. Az érdeklődésem ugyan korábban is megvolt, a pályám mégis egy véletlen találkozással indult, mikor ellátogattam Völcsey József fazekasműhelyébe, aztán ott ragadtam. A műhelybe lépve az agyag illata, a miliő, az alkotás folyamata, mind-mind magával ragadott. Egy évig tanultam nála az alapfogásokat, majd a mester biztatására jelentkeztem a kaposvári Iparművészeti Szakiskola kerámiaformázó szakára. A szakmai gyakorlatot a döri Völcsey Lajos műhelyében végeztem. Már akkoriban is tudatos volt a választás, biztos voltam abban, hogy nem hobbi szinten, hanem főállásban szeretném ezt végezni. Azt éreztem, hogy soha nem tudnám megunni. Ebben a szakmában végtelen a lehetőségek tárháza, annyiféle kerámia létezik.
Aztán szépen sorban jöttek a szakmai megmérettetések.
Motivált, hogy nem elég, ha az ember szereti a munkáját, fontos, hogy szakmailag is jó legyen benne. Ezért is kezdtem el zsűriztetni a kerámiáimat. Ez egyébként a népi iparművész cím egyik alap feltétele is. A fejlődés, előre lépés érdekében indultam szakmai pályázatokon. Nem is igazán a díjak elnyerése ösztökélt, sokkal inkább a visszaigazolása annak, hogy jó úton haladok e.
A pályafutását látva a visszaigazolások is megerősítették. Melyek voltak a fontosabb mérföldkövek?
1994-ben nyitottam meg a saját műhelyem, és még abban az évben elkezdtem zsűriztetni az alkotásaimat, valamint felvételt nyertem a Megyei Népművészeti Egyesületbe. 2004-ben szereztem meg a Népművészet Ifjú Mestere díjat, majd két évvel később Népi Iparművész címben részesültem. Munkáimat több közös és önálló tárlaton mutatták be, közülük kiemelendőek az Élő Népművészet, az IPOSZ Képzőműves Kiállítás és az Országos Fazekas Pályázat. A 2014-es év sok meglepetést tartogatott számomra. Budapesten a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban Magyar Kézműves Remek Díjjal ismertek el. Ebben az évben vettem át a Csorna Városért emlékérmet, utóbbi már csak azért is kedves a szívemnek, mert nagy dolog, ha helyben is elismerik az embert. Mikor megkaptam, úgy éreztem örökké tartozom ennek a városnak. Nem csak egy plusz szállal köt ide, de arra sarkall, hogy még szebbet, jobbat készítsek, és méltón képviseljem a csornai fazekasságot. Ugyanebben az évben az Emberi Erőforrások Minisztériuma elismerő oklevelet adományozott a rábaközi fazekas hagyományok ápolásáért. A munkásságom, illetve a csornai fazekasság pedig felkerült a megyerikumok listájára.
Milyen célokat fogalmazott meg kezdetben?
Mindig fontosnak tartottam a helyi hagyományok továbbvitelét, kezdettől ez a fő célom. A magyar népművészet nagyon gazdag, és minden tájegységre más stílusjegyek jellemzőek. Nekem mindig is a rábaközi tetszett a legjobban. A hagyományos népi formák évszázadokon át alakultak olyanná, amilyennek ma ismerjük őket. A régi mesterek mindegyike hozzátette a saját kézjegyét, és úgy adta tovább a következő nemzedéknek. Ha egy mesterség egyszer kihal, azt már nagyon nehéz, vagy egyáltalán nem lehet újraéleszteni. Ezért is fontos feladata a mai kézműveseknek, hogy folytassák a népi mesterségeket, méghozzá úgy, hogy megtartva a hagyományt, a saját ízlésükre és mai használatra formálják a készítményeiket, hogy az utánunk következők is megtalálják az inspirációt bennük. Én a mai napig örömöm lelem a munkában, mindig találok valami újat benne, olyat, amit még szeretnék kipróbálni.
Az idő előrehaladtával, és a tapasztalat megszerzésével miben változott a munkássága, és mik a kelendő alkotásai manapság?
Sokat változtak a készítményeim, megvannak a korszakok az alkotó életében. Eleinte, mikor ez a mesterség megtetszett, az egyszerűség vonzott, a régi tejesfazekak, aratókorsók álltak leginkább közel hozzám. Az agyag színe volt az, ami elsőként megfogott. Sokáig natúr mázatlan tárgyakat készítettem, például hagymatartót, csuprokat. Nem drága, egyszer elég kiégetni, és kezdésnek kiváló. Volt, mikor az úgynevezett áttört díszítésmódot szerettem legjobban alkalmazni. Fokozatosan változott az ízlésem, és persze a vásárlói igények is. A pályám kezdetén nem gondoltam volna, hogy egyszer a festés felé fordulok. A hagyományos rábaközi fazekasságban egyszerű, funkcionális edényeket, konyhai használati tárgyakat készítettek, ami nem igényelt különösebb díszítést. Kivételt képeztek ez alól a kuglófsütők, és a díszesebb sütőedények. A mai igény viszont azt diktálja, hogy díszített legyen a kerámia. Kifejlesztettem hát egy saját motívumkincset, mintakollekciót, ami passzol a rábaközihez, a rozmaringágas, pöttyös, virágos mintát. Néhány éve egy kedves ismerősöm hímzés mintagyűjteményt ajándékozott nekem, melyeket további feldolgozásra felajánlottam az Aranyfonal Egyesületnek. Így találtam rá a rábaközi motívumkincsre, amelyből a hímző tagjaink segítettek kiválogatni a gazdag rábaközi anyagot. Ezt nagyon szeretettem volna átültetni a kerámiára, de a hagyományos formákra nem passzolnak, azokra nem tehetek hímzésmintát. Arra gondoltam, milyen jól mutatna a csempéken, vagy olyan tárgyakon, amiket a régi fazekasok nem készítettek. Így jöttek létre a napjainkban készített tükrök, fogasok, csempebetéttel ellátott tálcák, csempeképek, melyek kifejezetten dísztárgyak. Ezek most nagyon kelendőek, tetszik a vásárlóknak, és én is élvezem készíteni. Remélem ezáltal is tovább népszerűsíthetem, szélesebb körben megismertethetem a legszebb rábaközi motívumokat.
Ha már Aranyfonal Egyesület, beszélne kicsit bővebben a szerveződésről, melynek a vezetője is egyben?
Öt éve alakult meg az Aranyfonal Rábaközi Kézműves Egyesület. A helyi kézműveseket hivatott összefogni, alkalmat teremteni a közös alkotásra, egymás inspirálására, mesterségeink népszerűsítésére, és arra, hogy alkotásainkat megmutassuk az érdeklődőknek. Tavaly nem volt mód az éves egyesületi programunkat megszervezni, idén viszont nagyon készülünk rá. Egy júniusi időpontot tűztünk ki, amikor a Csornai értékek napja elnevezésű rendezvényt szeretnénk megtartani, ha a körülmények engedik. Ezen belül tervezünk egy kiállítást, ahol ezek a rábaközi hímzésminta feldolgozások a tagjaink újabb alkotásain is visszaköszönnek majd. Sok lehetőség van ebben a motívumkincsben. Eleinte csak a hímzésre fókuszáltunk, majd az az ötletünk támadt, hogy minden tagunk gondolja ki a saját anyagára, mesterségére, mit lehet kihozni ebből a mintakincsből. Nagyszerű alkotások születtek kezdve a mai kor divatjának is megfelelő hímzett farmerdzsekitől a szépen kidolgozott ékszerekig. Az egyesülettel a közös mottónk akár az is lehetne, hogy együtt, közösen többre jutunk.
Kerámiáival rendszeres résztvevője a népművészeti kiállításoknak és kézműves vásároknak. A járványhelyzet milyen hatással volt a munkájára, hogy sikerül átvészelni ezt az időszakot?
A vásárok és kiállítások szünetelnek, így nem találkoztam nagyobb közönséggel, szakmabeliekkel az elmúlt időszakban. Ezeknek a rendezvényeknek is megvan a maga hangulata, ami azért hiányzik. Korábban rendszeresen tartottam korongos foglalkozást gyerekeknek a nyári táborokban, vagy szakkörök alkalmával, ami a tavalyi évtől szintén megritkult. Amellett, hogy szívesen foglalkozom gyerekekkel, fontosnak tartom megismertetni a fiatalokkal a népi kézművesség, a fazekas mesterség alapfogásait. A vírushelyzet miatt nem működik ugyan a turizmus, de nem is az volt a fő bevételi forrásom, nem arra alapoztam a vállalkozásom. A helyi, rábaközi, visszatérő vásárlók adják a vevőköröm nagy részét, azok, akik használati tárgyakat keresnek. Szerencsére a kialakult helyzet nem állított bezárás elé. Ugyanannyit dolgozom, mint korábban, csak most a vásárlók nagy része telefonon, vagy interneten adja le a rendelést.
A Rábaköz gazdag hagyománnyal rendelkezik a népi mesterséget illetően, melyet napjainkban egyre kevesebben űznek. Miként látja a fazekas mesterség jelenét?
A XIX. században Dörben nagyon sok fazekas dolgozott, ekkor a népi cserépedények mindennapi használati tárgyak voltak, a gyári porcelán még nem volt nagy számban elérhető a lakosság számára. Manapság, amikor az üzletekben szinte bármi megvásárolható, csak egy szűk rétegnek az igénye az a fajta kerámia, amit én készítek. Azt gondolom, hogy olyan nagy számú fazekas talán már nem is tudna megélni ebből a mesterségből, mint annakidején. Azért néhányan minden évben végeznek még ezen a szakon a győri Kovács Margit iskolában, és Budapesten is van felnőttképzés. Tavaly ketten is voltak nálam nyári gyakorlaton, bízom benne, hogy fazekas lesz belőlük, ügyesek, lelkesek. A nehézségei persze megvannak az indulásnak, és mindemellett egy jó felszerelt műhely is szükségeltetik hozzá. Nagy szívfájdalmam lenne, ha eltűnne ez a mesterség, de talán van remény.
Ha már a jövőről szót ejtettünk, térjünk ki kicsit a jövő generációra is. A gyermekeik közül van, amelyikük érdeklődik a fazekasság iránt?
Három gyerekünk van, a nagyobb fiúnk 24, illetve az ikrek 22 évesek. Kisebb korukban még gyakran bejöttek a műhelybe. Flóra lányom megtanult korongozni, anno velem tartott a vásárárokba. Ők már ebbe nőttek bele, nekik nem volt újdonság, mint nekem, aki sosem próbáltam gyerekkoromban, talán azért is vágytam ennyire rá. Szerettem volna, ha Flóra továbbviszi a szakmát, titkon még reménykedem is ebben, de tiszteletben tartom a választásukat. Az a fontos, hogy megtalálják a számításaikat, legyen az bármely területen, azt viszont nagyon szeretném, ha helyben, a közelben maradnának.
Akkor jöjjön a végszó. Ha röviden, néhány szóban kellene megfogalmazni, mit jelent az Ön számára a fazekasság, akkor mit mondana?
A családom mellett persze, ezzel teljes az életem.
Szerző: Kustor Réka