Hatvan éve a szakmában - beszélgetés Horváth Lászlóval

Hogy is lehetne 60 év munkásságát néhány mondatban összefoglalni? Elmélkedett a csornai aranykoszorús festő, Horváth László, aki megjegyezte, hogy akár egy könyv hasábjai is megtelnének emlékeivel. Azért megpróbálkozunk vele. Felidézzük szakmai pályafutása kezdetét, a festő szakma fejlődését, emlékezetes munkáit, na és persze szó lesz a családjáról is, melynek tagjairól büszkén beszél.

-Miképp emlékszik vissza a gyerekkorára?

- Szorgalmas, tevékeny, félig-meddig paraszti családba születtem. Édesapám kőműves, vasutas volt, és ahogy szinte minden háznál, mi is működtettünk családi gazdaságot, akkoriban ez jelentette a biztonságos megélhetést. Négyen vagyunk testvér, de mindannyiunkat igyekeztek kitaníttatni a szüleink. Az idősebb nővérem nagyon jó tanuló volt, Sopronba került, majd pénzügyi területen helyezkedett el. A másik nővérem fodrász, csupán 3 évvel idősebb nálam, talán az idén, 77 évesen már leteszi az ollót. A húgom agyhártyagyulladás következtében süket-néma lett, de tisztességgel kitanulta a varrónői szakmát, és jól vette az életben az akadályokat. Dolgosan teltek a gyermekévek. Nyáron a Keszeg-ér partjára kihajtottuk a libákat, nagyobbacska fiúként tehenet őriztem. Az általános iskola elvégzése után pedig szakmát választottam. 

-Ennek kereken 60 éve.

-Az unokabátyám ekkor már festő volt, az ő indíttatására léptem én is erre a pályára. Rácz Miklós felvett festőtanulónak tizennégy éves koromban, és valóban, hatvan éve, 1961. óta dolgozom a szakmában. Hat évtized munkáját összefoglalni sem lehet, ahhoz legalább egy könyv kellene. 45 éve már, hogy kiváltottam az ipart, akkor szereztem mesterlevelet is, de egy kicsit még visszautalnék a kezdetekre. Rögtön az első napon munkába álltunk, a fiatal tanulónak is volt feladata. Visszatekintve elmondhatom, hasznosnak bizonyult, hogy korán a munka világába léptem, könnyebben beletanultunk a szakmába. 

-Az iskola végeztével pedig visszavonhatatlanul megkezdődtek a munkás évek. Melyek voltak a főbb állomások az életében?

-A szakmunkásképző elvégzése után beléptünk a csornai KTSZ-be, lakossági festéseket vállaltunk. Négy évet töltöttem itt. Megfogalmazódott bennem, hogy többre vágyom, szeretnék előbbre jutni, így Győrben, a magasépítőknél helyezkedtem el. Sokat tanultunk a szakmáról, olyan ismeretekre tettem itt szert, aminek a későbbiekben is nagy hasznát vettem, illetve meghatározták a további tevékenységemet. A magasépítőknél az unokabátyámmal Farkas Imrével dolgoztunk együtt. Egy teljesen más világba csöppentünk, tízemeletes épületekben tapétáztunk, ezt a technikát korábban nem alkalmaztuk.  Olyan épületeket festettünk, díszítettünk többek mellett, mint a mai Rába Hotel, melynek a tapétái egyenesen Angliából érkeztek. Gyorsan belejöttünk. Négy évet húztunk le ott, kora hajnalban indultunk, és késő este értünk haza.

-Úgy tűnik ez a négyéves periódus többször visszatér az életében, mindig egy-egy újabb változást, váltást hozott.

-Így volt ez a következő munkahelyemnél is. Adódott közben, hogy megalakult Csornán a Lakáskarbantartó, oda kerestek szakmunkásokat, újabb négy év következett. Esténként még a napi munkán felül is eljártunk dolgozni, átlagosan egy-egy alkalommal 20 forintot kerestünk. Fejlődött közben a világ, már nem csak hengereztük a szobákat, hanem le is kellett meszelni. Gondoltam egyet, és 1976-ban ipart váltottam. Emlékszem a pillanatra, mikor megfogalmazódott bennem a váltás gondolata. A csornai könyvtárban dolgoztunk épp, beléptem, és megkérdeztem a többieket, ki jön velem maszeknak? Antal Ottó egyből jelentkezett, ketten már komoly erőt képviseltünk. Így lettem hát önálló kisiparos. Akkoriban rögös volt a vállalkozók útja, de a városbeliek szerencsére elláttak munkával. A 70-es években még nem volt telefon, volt, hogy jöttem haza, és sorban álltak a biciklik a ház előtt, személyesen kerestek fel a megrendelők.  Nagy felelősséggel járt a biztosat a bizonytalanért feladni, kiváltképp, hogy időközben megnősültem, és született két lányunk. De bíztam magamban, úgy éreztem, eltudom tartani a családot. A város is fejlődött, a lakosság is gyarapodott, a házak is egyre nagyobbak lettek, és a megrendelések száma is egyre több lett. Mi pedig felnőttünk a feladathoz. Építkeztünk, autót vettünk, kezdetben ugyanis biciklivel, a vállunkon a létrával közlekedtünk. Több szállal is szorosan kötődöm a városhoz. Az egyik a mai városképet is meghatározó a premontrei rendház, mely mondhatni végigkísérte az életem. „Láttuk” a premontrei rend tönkretételét, mikor befestették a freskókat, majd szemtanúi lehettünk a helyreállításnak is, sőt, tevékenyen részt vettünk benne a rend visszaállítását követően. Negyven éven át mi végeztünk minden festési feladatot a rendnek. Nem csak a falakat, a bútorzatot is felújítottuk.

-Ezek szerint nem csak magánszemélyenek, az egyháznak is dolgoztak. 

-Sorban kaptuk az egyházi megbízatásokat, nem szenvedtünk hiányt a munkából. Ilyen volt a Jézus Szíve templom festése, ahol hasznosíthattam a magasépítőknél szerzett gyakorlatot. A nagyobb munka viszont több embert, nagyobb kurázsit kívánt, úgyhogy bővítettük a dolgozói létszámot. Tizenhat méter magasan dolgoztunk, de megoldottuk. Az állványozást akkoriban külön állványozók végezték, de korántsem voltak ilyen biztonságosak, mint napjainkban. Létrán állva, fapadlókkal keresztezve dolgoztunk, vödrökkel húztuk fel az anyagot. De Csornától Bécsen át egészen Frankfurtig számtalan helyen kaptunk munkát, a külföldi megbízásoknál minden esetben csornai kötődésű volt a megrendelő.

-Melyek voltak a legemlékezetesebb feladataik?

-A legizgalmasabbak között mindenképp a templomi munkákat említem, az díszítőmunka volt a javából, no meg kihívás, hisz vonalzóval végeztük a díszítést. Közülük is a Jézus Szíve templom festését emelném ki.

-Munkája során nyomon követhette a festőszakma változásait. Miben változott, fejlődött a szakma az elmúlt évtizedekben, és mik a mai trendek? 

- Mikor tanuló voltam a lakásokat az asszonyok meszelték ki, mi pedig lehengereztük. Ezután következett a korongkefe használata, majd egy újabb nagy lépés volt az úgynevezett teddy henger. Utóbbival a magasépítőknél találkoztunk először, gyorsan elsajátítottuk a használatát. Az anyagok is sokat változtak az idők folyamán. A meszet a diszperzit váltotta, és egy hosszan tartó, jó időszak követezett, a tapétázásé, ami majd 20 évig divatban volt. Mindmellett természetes feladat volt az ajtók és ablakok festése, amiket később műanyag ablakokra cseréltek. A tapéta után a rendszerváltáskor a diszperzit által színessé váltak a falak, nagyon kapós volt, mindenkit ezt rendelte. Eltávolítottuk a tapétát, s mivel a színes falak sima felszínt kívántak, elkezdtünk glettelni. Előbb az erőteljes, majd a pasztellszínek hódítottak, napjainkban ismét a fehér nyert teret. A tapéta egyébként magával hozta a díszítőmunkát, majd a díszléceket. A régi családi házakban nem sarkosan készültek a vakolatok, a kőműves sörösüveggel húzta ki, amelyet a díszlécek napjainkban sikeresen eltakarnak. A szakma állandóan hozta magával az újítást. Szerencsére ment az ipar, soha nem kellett hirdetnem, különben még azt hitték volna, hogy nincs elég munkám. A szakmaszeretetem igyekeztem átadni az unokáknak is.

-Ha jól tudom az unokák is az Ön nyomdokaiba léptek.

-A két lányunktól öt unokánk született, és van 3,5 dédunokánk, úton van a negyedik is. Büszkék vagyunk rájuk, három unokám is a festő szakmát választotta. Mindhárman jó szakemberek. Úgy vélem, hogy meg kell érni rá, ami a krisztusi kor körül jön el igazán. Nem csak a tapasztalat miatt, hanem hogy megemberesedjenek, ne a gyereket lássák bennük. Gergő uokámnak jót tett az ausztriai munkavállalás, az idegen környezet, ahol nem csak a német nyelvet sajátította el, de a szakma fortélyait is. 

-Manapság nehéz szakmára bírni a fiatalokat, hogy látja ezt a helyzetet?

-Akkor volt a fordulópont, mikor bevezették a képzés időtartamának meghosszabbítását, ami visszavetette a fiatalokat a szakmatanulási törekvésben. A szakmunkát végzőknek üzenem, hogy nekünk a kezünk jelenti a diplomát. Mióta vállalkozó lettem, azóta minden évben volt tanulóm, volt, hogy egyszerre kettő is, és mindezidáig negyvenen tanultak a kezem alatt. Olyan év is volt, hogy tizenöten jelentkeztek hozzám tanulónak, de ragaszkodtam ahhoz, hogy mindig az elsőt vettem fel. Az építőipar napjainkban nagyon megy, a kormány mindent támogatást megad az építkezések fellendítéséért.

-Hogy telnek a nyugdíjas évek?

-Ha úgy van, néha-néha ma is beállok a munkába, persze már csak a kisebb feladatokat végzem el. Szívesen újítok fel bútorokat, a szívemhez közel állnak az antik darabok. Tavasztól őszig virágba borul az udvar, a feleségem szívesen ténykedik kint, egyébként 40 éve vezet asszonytornát ingyen az iskolában. Mindig szerettem tenni a közért, anno emiatt is indultam az önkormányzati képviselői posztért. A munka mindig is központi szerepet töltött be az életemben. Amikor végigmegyek Csornán, nem azt kell megfigyelnem, hol dolgoztam, hanem azt, hogy hol nem. Ennyit tesz hatvan év. Ha valaki megkérdezi, mit csináltál az életedben, akkor azt mondom, dolgoztam, de azért egy-egy alkalommal az utazásra, nyaralásra is szántunk időt, világot láttunk – mondta végül Horváth László, vagy, ahogy a helyiek ismerik, a „festő Laci bácsi”.

Végül nem mehetünk el a számtalan szakmai dicséret, és elismerés mellett, amivel Horváth Lászlót jutalmazták több évtizedes munkája megbecsüléseként. Városi és megyei kitüntetésekkel büszkélkedhet, megkapta a Győr-Moson-Sopron megye Szolgálatért díjat, aranykoszorús mester elismerést, és köszönőlevelek tömkelege sorakozik polcain azoktól, akiknél dolgoztak. 

Féltve őriz egy levelet, melyet még Ács Lajos kanokok írt a 70. születésnapjára, melyben a szentírásból idézett küldője:…mely illik az ünneplő mesterre, miszerint a szentély készítőit „eltöltötte Isten lelkével, hozzáértéssel, okossággal, tudással és minden munkára alkalmas ügyességgel,  eltöltötte érzékkel, mely képessé teszi őket, hogy elvégezzenek minden díszítő munkát. A mester is annyiféle munkát végzett Isten házaiban, köszönjük.” 

Szerző: Kustor Réka