A szabadságharc első kézből - 140 éves elbeszélésekre bukkantunk

Közel 140 év után a Rábabaköz.hu-n olvashatja egy szabadságharcot megjárt ember történeteit.

Érdekes újságcikkekre lelt Pavlóczki Béla kapuvári helytörténész, amikor a Berg Gusztáv című könyvéhez keresett anyagot.

2009 augusztus ötödikén a Soproni Levéltárban bukkant rá a Sopron című újság egymást követő tizenkét számában, 1886. november 10. és 1886. december 18. között megjelent írásokra, amelyek Németh Ferenc tollából származnak „Emlékezés 1848/9-re, vagy Amikor én Honvéd voltam” címmel.

A szabadságharcot megjárt személy gondolatai által az olvasó bele tudja képzelni magát a 175 évvel ezelőtt történt dolgokba. Nekünk a Rábaközben azért fontos ez a szerzemény, mivel Kmety György neve is szerepel benne.

Az izgalmas olvasmányok nyelvezete az akkori kornak megfelelő, mintegy időutazásképpen láttatják eleink a szóhasználatát, a helyesírási eltéréseit.

Engedjék meg Kedves Olvasóink, hogy a csornai csata 175. évfordulója kapcsán a Rábaköz.hu-n ismét megelevenedhessenek Németh Ferenc egykori szabadságharcos élményei, gondolatai!

„Bizony régen volt…!

És ugy emlékszem rá mégis, mintha csak tegnap történt volna...

A nemzet ébredésének nagy korszaka volt az, mikor a szabadság, egyenlőség és testvéresség dicső napja felvirradott, s szivárvány szinei visszatükröződtek azokon a zászlókon, melyek alá sietett a magyar haza igaz, hű fiainak örege, apraja.

Ekkor születtek azok a névtelen hősök,
azok a félistenek, kiknek hőstetteit ihletett ajkú költők megénekelték, s kik élesre fent vitézkardjaikkal vésték fel emlékezetüket a történelem fényes lapjaira.

Olcsó volt akkor az élet, mert a legdrágábbért, a hazáért kellett azt áldozatul felajánlani. Apa és fia, asszony és leány, sőt, még a gyermekek is versenyeztek egymással, ki mivel tudja levóni kötelességét szent hazája iránt.

Önvédelmi dicső harcunk története részletesen le van írva, avatott kezek által száz meg száz jeles munkában, s lelkesedéssel olvassa azt a jelen nemzedék és századok multán a késő utókor is. De az egyesek tapasztalatai, viselt dolgai, miket maguk a soraikban napról-napra ritkuló hősök beszélgetnek el, térdeikre vett unokáiknak, maholnap már csak, mint hagyományok fognak megőriztetni. Pedig méltó, egy ama dicső kornak minden mozzanata megmentessék a feledékenység reá boruló homályától.

Ezt akarjuk mi tenni most, midőn elmondanók vagyunk egy gyermek honvéd történetét. Ha nem is országra szóló az, de mindenesetre olyan, hogy világot vet a magyarnak hazája iránt viseltető lelkes érzületére, s arra, hogy milyen szellem hatotta át ennek a maroknyi kis nemzetnek minden fiát akkor, midőn szabadsága, függetlensége veszélyben forgott.

Messze innét a szép Tolna vármegyében a Percelek ősi fészkében láttam legelőször napvilágot. Életemnek 13-ik tavaszát értem meg akkor, midőn ama örökre emlékezetes március 15én Petőfinek „Talpra magyar”-ja felvillanyozta az egész országot, fegyverre szólítva ennek minden hős fiát. Délceg Leventék, harcra termett nyalka legények járták be vidám zene hangjai mellett a falvakat, verbuválva azokat, kiknek az Isten ép kezet-lábot adott. A kis csapat egyre növekedett azokból, akik megértették a dal hivogató szavát : „Gyere pajtás katonának, védelmére a hazának !” Csoportosan állottak zászló alá az ur és szegény, a népe szine java aranyos ifjusága s csakhamar kikerült belőlük egy egész zászlóalj. Én pedig néztem néztem a lelkesítő jeleneteket s gyermeki tehetetlenségem érzetében egy egy sóhaj rebbent el ajkaimról „Istenem
csak nagyobb volnék !”

A hadfiak eltávoztak, ki tudja merre, hová ? hiszen volt ellenség mindenfelé elég. Én csak azt tudom, hogy nemsokára jöttek rendithetetlen
bátorságukról, vitéz tetteikről a hirek s mohó kiváncsisággal olvastam a lapokban megjelent harctéri tudósítókat. Irigyeltem barátaimtól kik pár évvel idősebbek levén nálam, ott voltak a csaták mezején.

Néma bánatom abban talált némi enyhülést, hogy otthon, S. Szt. L.-n a már szervezett nemzetőrség gyakorlataira szorgalmatosan eljártam s habár a csapatban nem is vétettem fel, a különféle meneteléseket annyira elsajátítottam, hogy képes voltam ugy véghez vinni, mint ezek közül akármelyik.

Majd jöttek a hirek, hogy a horvátok betörtek s az útjukat ellentállas nélkül folytatják az ország belseje felé, rabolva, pusztítva amerre járnak ! E hirek valóságát megerősitették a napról napra tömegesebben érkező menekülő nők és gyermekek csoportjai, kik vagyonukat prédának hagyva, mint földönfutók kerestek oltalmat, pihenő helyet rokonaiknál, ismerőseiknél.

Egy ilyen menekülő család volt épen nálunk 1848. szeptemberének egyik estéjén. Rémes történeteket meséltek a dúló ellenség viselt dolgairól, mi pedig borzalommal hallgattuk, észre sem véve, hogy az óra mutatója már éjfélre jár.

Az elbeszélő szavait az ablaknak kivülről történt halk kopogtatása zavarta meg.
- Ki az ? hangzott el a társaság minden tagjának ajkáról.
- Én vagyok ! – szólott a künn levő, kinek hangjáról a község jegyzőjére ismertünk
- láttam az ablak világosságáról, hogy még ébren vannak, azért jöttem, hogy figyelmeztessem önöket arra, miszerint e pillanatban érkezett meg a parancsolat, hogy a nemzetőrség utra keljen, mert mire virrad a pincehelyi hegyeken kell állást foglalni az arra átvonuló horvátokkal szemben. Meg ne ijedjenek, ha a riadóra szóló dob pergését hallják.

E szavak után a jegyző eltávozott s már a másik percben csakugyan hallatszott az éjféli órában rémesen hangzó dobpergés.

Kevés idő mulva készen állott a csapat s csakhamar eltakarta őket szemeink elől az éj homálya. Nekem pedig ismét egy sóhaj szállt fel kebelemből : „Istenem ! Csak nagyobb volnék !” íly izgatott állapotban éjjeli nyugalomról természetesen szó sem lehetett. Ébren töltöttük az egész éjszakát. Én öntöttem a golyót, hogy apámnak elég készlete legyen, anyám, testvéreim s a menekülők pedig imádkoztak.

A nemzetőrök legnagyobb része családokból állván, könnyen elképzelhető, milyen volt a hangulat a faluban a nap felvirradtával. A nők a férjeiket, a gyermekek apáikat keresték, siratták, mig a gyámoltalan öregeknek a vigasztaló, bátorító szerep jutott.

Vasárnap volt. Elmult a déleltőtt s jött a délután. Az Isten háza megtelt ájtatos hívőkkel s talán sosem emelkedett onnét buzgóbb ima az egek urához, mint ezen a napon. A lelkész vigasztaló beszéde elhangzott s midőn

– buzgó imádságát már bevégzendő volt s e szavakhoz jutott : „de szabadits meg minket a gonosztól” – egy ősz aggastyán rohant a temploma, remegő, izgatott hangon kiáltva: „Jönnek a horvátok ! Itt vannak a horvátok ! „

Talán mondanom sem kell, milyen zűrzavar támadt a váratlan hirre.”
…